Csend. Élet. Kilátás.

Csak hogy legyen ma valami szép is. Az első tartósabbnak ígérkező hó is megérkezett és a szememet gyönyörödtetendő beterítette az erkélyem visztáját.

Ezt látni most, ha kikandikálok a meleg szobából. Ilyenkor szoktam nyugtatgatni magam, hogy azért lehet, hogy mégsem olyan rossz helyen élek.

Nincs visszaút... (igaz, odaút sem nagyon)

Kezdjük azzal, hogy a Kőbánya-Kispesti BKV csomópont (alias KöKi) szerintem Budapest egyik szégyenfoltja volt már nagyon hosszú ideje. Az utóbbi években (mivel a városba menet és onnan jövet arra visz az utam) kezdtem egyre jobban utálni. A sűrű benzingőzt eregető rozzant buszok, a húgyszagú kukatelep a felüljáró alatti részen, a rikító színű, de már megkopott sárga épületburkolat, a nagy nyolcszögletű ablakok, a nyitható ablak nélküli folyosóján örökké égett olajszagot árasztó lángossütő meg a pörkölt hússzagos roggyantképű gyrosos, a sok naplopó meg mosdatlan hobó, a lépcső tetején álló szórólaposok, akik miatt még lassabban lehetett haladni, hiába akarta volna minél hamarabb átpasszírozni magát az ember ezen a múlt évezredből itt felejtett helyen, hogy addig ne is kelljen rágondolni, amíg legközelebb erre nem hozza a sorsa. Annyira utáltam, hogy sokszor a metróhoz közlekedő közvetlen busz helyett inkább egy hosszú gyaloglást választottam, hogy az Üllői úton felszálljak egy villamosra, ami a Határ útra visz, csak hogy elkerüljem. Arról nem is beszélve, hogy a reptérről busszal érkező turisták ezt látták meg először a városból... szép kis országimázs.

A 85-ös busz megállója, háttérben az idejekorán,
rejtélyes körülmények között megboldogult felüljáróval.
kép forrása: www.blog.hu/ki/kinot

Amikor nyár elején, az ott üzleteket működtető árusok, a BKV meg az önkormányzat közötti hosszú viták után nagy végre elkezdték bontani, miután egy "véletlenül" arra tévedt darus kocsi alulról felszakította a gyorsforgalmi út felett átívelő felüljárójának padlóját, kezdtem hinni, hogy akkor ez már tényleg a kezdet vége. Kiszolgálta az idejét. Brutálisan kettészakították a testét, de aztán hosszú hónapokig nem történt igazából semmi. Csak lezárták és "állapotmegóvó munkálatokat" végeztek rajta, szóltak a híradások.

Saját, mobilkamerás fotó, a 136-os busz megállójából.
Ez a mai állapot. A felüljárónak már nyoma sincs...
de a köpködővel felturbózott kaszinó meg a használt mobilos sincs már ott.

De eljött a múlt hét és vele együtt nagy lánctalpas munkagépek meg vaskerítés meg nagy sárgasisakos és -mellényes munkások. Komolyan mondom kéjelegve néztem egyik délután a buszon üldögélve indulásra várva, ahogy az egyik munkagép rendkívül ügyesen és a hidraulikus karjainak köszönhetően szinte bájosan finnyásan csipegette el darabról darabra a szerencsétlen, jobb napokat látott épületrészeket. Itt feltűnt egy darab a fánkos bódéból, ott meg egy másik a kürtős kalácsos üzletéből, a gyógyszertár utólag beépített, színben tökéletesen elütő, modernebb burkolatdarabjai ugyanúgy végezték, mint a közel három évtizede ott sárgálló üveggyapot elemek.

Szóval nincs visszaút. Már történelem. Helyette-mellette épül egy újabb bevásárlóközpont-buszpályaudvar-komplexum, közvetlen mellette az ország legnagyobb barkácsáruházával. Csak remélhetjük, hogy azok majd szépérzékkel jobban megáldott tervezők munkái lesznek és az emberek jobban fognak vigyázni rájuk és nem csak befogott orral meg félig behunyt szemmel fognak átrohanni rajta.