Erre az estére aztán érdemes volt várni! - szubjektív koncertbeszámoló

A night that was well worth waiting for.
Depeche Mode - Tour of the Universe - Budapest, 2009

Tegnap este látogattak meg minket a basildoni skacok. Micsoda este volt!

Június 23, este fél kilenc körül. A remény megvan az összegyűltekben, hogy talán mára már eleget esett, de azért szokatlanul hamar sötétedik.

Jó hangulatú feszült várakozás, tevés-vevés a színpadon a hihetetlen rossz hangtechnikájú, amúgy jobb sorsra érdemes Zagar előzenekar után. Aztán pár perccel 9 után a húrokba csapnak a fiúk.

Az új lemezről arcpirítóan kevés számot játszanak (szám szerint ötöt, azokat viszont páratlanul szépen), inkább biztosra mennek és kiszolgálják a jónépet a régi nagy numerákkal. A koncert érzelmi és technikai csúcspontjai egészen meglepően alakultak. Hihetetlenül jól szólt a legújabb kislemez, a Peace, Dave pedig egészen megdöbbentően szívhez szólóan énekelte a Precious-t. Nem álltunk messze tőlük, de így is sokat segítettek a kivetítőkön látható közeli élőképek. Egészen drámai módon énekelt. És hál' istennek tisztán és nem elnagyolva.

A hangtechnika döbbenetesen jó volt - mikor a mély, öblös hangok hallatán nem csak a dobhártyád, hanem az egész tested beremeg, de torz hangot egyszer sem hallasz, na akkor lehet profi hangosításról beszélni. A kivetítők már megszokott tűéles képe tökéletes volt, az ott futó Anton Corbijn filmecskék is jópofák voltak, de fura módon a Strangelove kicsit túlfűtött leszbi jelenetét mintha cenzúrázták volna. (A zenekar amúgy arra szánt még egy kis időt, hogy a Ludwig múzeumban megnézze az épp még futó Corbijn kiállítást... amit nekem volt szerencsém épp a múlt szombaton látni.)

Martin csak két számmal szólózott. A Jezebel-t már zuhogó esőben adta elő, a Question of Lust pedig egy szál zongorával is hihetetlenül ütős tud lenni még 23 évvel a megjelenése után is. Dícséretére legyen mondva, hogy a szakadó eső ellenére kijött ázni a kifutóra egy kicsit a néppel. Ezt megtette talán kétszer Dave is, de túlzásba, érthető okok miatt nem vitte. Együttérzőn kérdezgette a közönséget, hogy velük vagyunk-e még?

A Never Let Me Down Again rituális karlengetős őrületét most már nagy végre én is kiemelt állóhelyről élhettem át. A Waiting for the Night pedig egyszerűen döbbeneteset szólt a koncert legvégén az utolsó ráadás utolsó számaként, mikor az egész stadionnyi 35 ezer ember lélegzetvisszafojtva hallgatta a dalt úgy, hogy még az eső kopogását is lehetett hallani. Ilyet tényleg csak a legnagyobbak tudnak.

Szóval akkor is megérte, ha az énekléstől (ordibálástól) meg az esőtől (bőrig ázástól) fáj a torkom, meg beállt a nyakam. Hiába no, nem vagyunk már napos csibék.